Collins, Billy: Sonnet

All we need is fourteen lines, well, thirteen now,

and after this one just a dozen

to launch a little ship on love's storm-tossed seas,

then only ten more left like rows of beans.

How easily it goes unless you get Elizabethan

and insist the iambic bongos must be played

and rhymes positioned at the ends of lines,

one for every station of the cross.

But hang on here wile we make the turn

into the final six where all will be resolved,

where longing and heartache will find an end,

where Laura will tell Petrarch to put down his pen,

take off those crazy medieval tights,

blow out the lights, and come at last to bed.

Mindössze 14 sorra van szükségünk, nos most már csak 13,

és eztán már csak egy tucatnyi,

hogy útjára bocsássunk egy kis hajót a szerelem viharverte tengerén,

azután csak 10 sor marad, mint borsószemek a hüvelyben.

Olyan simán megy, hacsak nem leszel Shakespeare-i,

és ragaszkodsz a jambikus lüktetéshez,

és a rímekhez minden egyes sor végén,

mint a keresztút állomásai.

De álljunk meg egy pillanatra, ahogy befordulunk

az utolsó hatba, amikor minden elrendeződik,

ahol vágyódás és szívfájás véget érnek,

ahol Laura rászól Petrarcára, hogy tegye le tollát,

vegye le azt a röhejes középkori harisnyát;

„Eloltsd a fényt, gyerünk, jer ágyba már.”