This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Arany János: Cosmopolitan poetry (Kosmopolita költészet in English)

Portre of Arany János

Kosmopolita költészet (Hungarian)

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen
Albion is kéne még?…

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed.
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza. 

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!



Cosmopolitan poetry (English)

I have no shame, no regret
That born Hungarian, I write
As one, that I can never let
My words beyond this soil take flight.
No ‘Wonder of two worlds,’ my song
If charm it has, is due to them,
My people; I am theirs, belong
To one land wholly, root and stem.

Let tongues of the mighty propagate
Their own language, sovereignty
Their god, a roaring flood in spate
That washes all, destructively.
But let the poet of a small nation
Placed in destruction’s very path,
Find at home his true station,
Death, else, the aftermath.

Or is our glory here so small
It needs must sink into the grave
Along with the nation? Do you call
Us inferior, that neighbours gave
No heed to us? Is there no test
Worthy of our strength at home,
Subject for song, no native quest?
Must we crave Albion’s loan?

Be a „world poet;” if you can,
Stir up the whole lazy west.
The cradle that rocked me Hungarian
Is one that I must still call blessed.
A thousand threads bind me - I deal
With motherland, with this one spot.
I sing of no abstract ideal,
Voice such, I’d rather not.

And what becomes of this sad mistake?
His race, his nationality
Have left a mark he cannot shake:
Will the great poet despise them, he?
I have scanned the pages of the best,
Contemporaries of mine as well;
All were mirrors, each confessed
People and land he alone could tell.

Pray do not think that a people stricken
Are extinguished, blotted out suddenly,
While poet and homeland in harmony quicken
With a national, endless melody.
And were you to picture some future danger,
Or should its semblance in fact appear,
Would you desert like any stranger
The holy flag, its peril near?

Oh, with a worthier lute to sing
As Homer did, a land reborn,
No longer a poet sorrowing
For a land of griefs now left forlorn.
But should its fate indeed be death,
Then let me be an Ossian dwelling
In a place that fades, no mongrel breath
Intoning, but a live song swelling. 



Source of the quotation1976, Hundred Hungarian Poems, Albion Editions, Manchester

minimap