A feleségem története. II. (Hungarian)
S ez az, amiről szólani akarok. Mert, hogy nem volt akkor közönyös irántam,
ebben biztos vagyok. Érzi azt az ember. Sőt, sőt éppen ezt a jelenetet: a szeme
villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rám
jött a kételkedés, hogy egyáltalán van-e a képzeletében érdeklődés a személyem
iránt.
És most erre is gondoltam. Ezért is nem szóltam semmit, akármilyen boldogtalannak
látszott, mikor benyitott hozzám a köpenyében. Semmit se kérdeztem, nem néztem
a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat
én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam
a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: — Szükségtelen. Olyan nagyon
őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy
egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább,
s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak,
amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen.
Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud
velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik
az élet. – Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai
éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk. S akkor óvatosnak
lenni mégiscsak érdemes.
Különben is, kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily
boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon,
ez az igazság. Publisher | Fekete Sas Kiadó, Budapest |
|
|
La storia di mia moglie. II. (Italian)
Ed è di questo, che voglio parlare. Che lei non fosse
indifferente verso di me, di questo son sicuro. Questo si
percepisce. Anzi, proprio di questa scena: uso evocare
davanti a me il guizzo dei suoi occhi e il bollore del suo
viso, ogniqualvolta mi assale il dubbio, se lei, nella sua
fantasia, avesse mai nutrita qualche interesse per la mia
persona. Ed ora pensavo anche a questo. Per questo, che
non le avevo detto niente, anche se entrando da me, nel
suo accappatoio, appariva così infelice. Non le chiesi
niente, non la guardai negli occhi, non scrutai i suoi
segreti. E anche per un altro motivo. Non ho mai amato
i grandi regolamenti di conti, le dichiarazioni finali.
— Se vuoi, sarò ancora più sincero – disse una volta un
compagno focoso durante il corso. Ed io già allora gli
avevo risposto così: — Non è necessario. Tra di noi non
abbiamo bisogno di tutta questa sincerità. — E anche
oggi son di quest’opinione. Tutto ciò dove ci porta?
Siccome, nessuno dei due sa che farsene della verità
dell’altro, ognuno continua a ripetere la propria, e così
proseguono parallelamente, verso il niente.
E quest’ancora è il problema minore. Perché frattempo la
parola presto viene pronunciata…E ci son parole, che son
fatali, lo sappiamo, e tuttavia non sono neppure veritieri.
O non del tutto. Perché appena la parola scappa dalla
bocca, che non m’ama, o qualcosa del genere, che non
può vivere con me — è già tutto deciso,
come potrebbe indomani rinnegare? Vale a dire, la vita
dipende dalla forma. —
La odio — anche in questo può esserci del vero. Tuttavia,
non appena considero le notti di Granada come
insegnamento, allora la questione non si limita solo a
questo. E allora esser’ prudenti, in ogni caso, conviene.
D’altronde, quale persone si adattano perfettamente,
chi mi sa mostrare delle persone così felici? La verità è, che
l’uomo deve essere in grado di sopportare molto, sempre
e ovunque, nel mondo.
|