Jász Attila: Jelek

Ablaknyílás a mellemen. Kitárom a szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák. Repülje át minden rejtett sarkát a friss levegő. Hordja csak tele homokkal, növényi, állati meg emberi nyomokkal az idő. Csontjaimnak majd egykoron puha homokágya legyen. Egy-kettő elsárgulva a felszínen, míg a legtöbb kicsit lejjebb pihen. Maradjon az archeológusoknak is valami munka, feladat, terep. De addigra annyira beborítja a lakást, emlékeim zegét-zugát a homok, a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet. Belülről is látni majd a festett kék eget. Az ablakokat becsukom. Lazítok egy kicsit, fekszem. Azaz jeleket hagyok a homokon.

Sul mio torace v’è una finestra. Spalanco le sue ante
per aerare le stanze. Che ogni angolo recondito sia
pervasa dall’aria fresca. Che il tempo lo riempia
di sabbia, di tracce dei vegetali, degli animali e degli
umani. Che divenga un giorno un letto morbido
di sabbia, per le mie ossa. Di un paio in superficie,
ingiallite, e tutte le altre che si riposino un poco più in
profondità. Che rimanga un po’ di lavoro, compito,
campo anche agli archeologi, ma fin allora la sabbia
avrà talmente ricoperta l’abitazione, ogni cantuccio
dei miei ricordi, che le porte semiaperte non si potrà
più neppure muovere. Il cielo blu dipinto si vedrà
anche dall’interno. Chiudo la finestra. Mi rilasso
un po’, sto coricato. Ossia lascio delle tracce sulla
sabbia.