Odysseus (Hungarian)
Alkonyi tenger ez a tenger,
Arany-kék s merő rőt színekkel,
S márvány taréjú hab alatt
Félistenek és cethalak.
Nézem a párás távolt, s látom:
Bíborba játszó amforákon,
Mint elkanyargó szürke szál,
Ifjúságomnak füstje száll.
Hajómon drágagyöngy és mirrha,
Mégis a szívem mintha-mintha
Árvább volna, mint akkoron
Sósvizes, izmos hajnalon.
Lelkem már istenekkel terhes,
De kalóz-szellő sohsem verdes
Hajóm vásznán és nem izén,
Hogy új kaland vár új vizen.
Zöld szemeivel száz sziget
Lothossal élni nem hitet,
E hűvös alkony-ég alatt
Nincs mámor már, csak gondolat.
Nem fáj a seb, hogy: nem lehet!
Nem űz a szomj, mely kergetett!
Nincs könnyem: - tudom, mindhiába,
Nem érek többé Ithakába.
Uploaded by | Cikos Ibolja |
Publisher | Magvető Könyvkiadó |
Source of the quotation | Válogatott versek |
Publication date | 1959 |
|
Ulisse (Italian)
Questo mare è un mare vespertino,
Colorato d’azzurro – dorato e rosso,
E sotto la spuma delle sue marmoree
Crespe, nuotano semidei e balene.
Guardo la lontananza nebulosa e vedo:
Volare il fumo della mia giovinezza,
Che serpeggia come un filo grigio
Sulle anfore che sfavillano di porpora.
Sulla mia nave perle preziose e mirra,
Eppure come se il mio cuore fosse
Più orfano di come era allora, all’alba,
Bagnata dall’acqua salata e vigorosa.
La mia anima dagli Dei è gravida,
Ma il vento errante non sfiora la vela
Della mia nave, non m’avvisa, che acque
Nuove mi attendono e nuove avventure.
Cento isole dagli occhi verdi, non
lusingano di vivere con i frutti di loto,
E sotto questo crepuscolare cielo fresco,
Non v’è più ebbrezza, solo pensiero.
Ciò che è impossibile: ormai non mi duole,
La sete che mi incalzava or’ non mi affligge,
Lacrime non ne ho: lo so, ch’è inutile,
In Ithaca non approderà più la mia nave.
|