Pilinszky János: A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Jedan most, betonska cesta,
dan ispražnjava džepove,
redom sve izlaže.
Sam si kad pada praskozorje.

Krajolik je kao dno izgužvane rake;
u zaslepljujućem mraku usijane svalje.
Polako se smrkava. Ledi blistanje,
sunce zaslepljuje. Neću zaboraviti, leto je.

Leto je i sevajuća vrućina.
Stoje i znam, krila su im nepomična,
pernata živina, kao plamteći herubi
u dašćanim, iverje punim kavezima.

Sećaš li se? Prvo je došao vetar,
zatim zemlja; zatim kavez.
Vatra i balega. I ponekad
po koji zamah krila, prazan odsev.

I žeđ. Tad sam  molio piće.
I danas čujem grozničave gutljaje
i bespomoćno podnosim, kao kamen,
i ugasim obmane.

Prolaze dani, godine i nada –
kao u slami prevrnuta tava.