Szilágyi Géza: The Nude (Az akt in English)

A pajtások nagyon marasztalták, jól is érezte magát pajkos tréfáktól robbanékony körükben, de azért mégis elképesztően korán, már éjfél előtt elbúcsúzott tőlük.

-Az asszony nincs egészen jól - mondotta, szinte restelkedően mentegetődzve -, nem akarom oly sokáig egyedül hagyni.

Előbb arra gondolt, hogy fürge kocsin szalajtja magát haza, de azután úgy döntött, hogy plebejus gyalogszerrel vág neki az amúgy sem fárasztóan hosszú útnak. A kávéházban, ahol úgy fűtöttek, mintha a kávés külön jutalmat kapna a szénpazarlásért, nagyon kimelegedett, a friss hó gyönyörű szőnyegével beborított utcán legalább lehűl kissé.

Útközben gondolatai meglehetősen rendetlenül, pongyola köntösben lökődtek egymásnak, és ugráltak egymásra. Andor Ferenc nem csodálkozott ezen. A természet voltaképpen antialkoholistának teremtette, mert valahányszor két pohárka konyaknál többet erőszakolt le torkán – csak a társasága kedvéért tette, és nem a maga gyönyörűséges felgyújtására – gondolkozása mindjárt fegyelmezetlenné lomposodott. Most is, hogy a hazafelé tekergő úton a megszokás gépiességével jártatta lábát, a konyak ereje valami ilyenféle összevisszaságba rázogatta gondolattörmelékeit.

-Kár volt délután kártyázni: százharminchét koronát vesztettem. Pedig a műkereskedő csak elseje után ad megint előleget. Vankótól kölcsön kellett volna kérnem kétszáz koronát. Igaz, hogy a zsivány legalább néhány rajzot zsarolna kamatul, de szívesen adtam volna. Sok pénz kellene, hogy Annuskát becsületesen gyógyíttathassam. A szívbaj nem is olyan olcsó mulatság. A professzor Nauheimot emlegette, de Buziás mindenesetre kevésbé költséges volna. Talán megkapom a Birkás-féle ösztöndíjat, abból telnék arra is, hogy elküldjem az asszonyt… Ejnye de szép leány megy ott abban a hangos társaságban. No, ne siess úgy, hadd bámullak meg egy kicsikét. Most befordult abba az utálatos, piszkos kis utcába. Kár volt, még nem láttam elég sokáig, hogy a toalettből egészen kihámozhattam volna az aktját. Pompás lehet. Pedig olyan ritka manap a tökéletes akt… Dercsényinél tegnap élveztem egy szédítőt… Öt esztendőt odaadnék bizonyára rövid életemből, ha én festettem volna… Jó testű lehetett az a modell. Pedig a legszebb arcú modellnél is a legrosszabb ízű meglepetések érhetik az embert, mihelyt a folytatásra is kíváncsi… Ejnye, Ehrenfeldhez kellene holnap elmennem, rásózhatnám azt az ócska Rubens-másolatot. Nem szép dolog, hogy rá akarom szedni, de ő a bankjában mindennap rászed tíz embert is… Becsületesen szurkál nyakamon az az ostoba pattanás. Úgy látszik, derekasan gyűlik. Ha holnap eljön a háziorvos Annuskához, megmutatom neki a historiát… Firtos, dehogy, Bélteky emlegette a Studio múlt hónapi számát. Azt a cikket mégis el kellene olvasni. Azt hiszem, nagy szamárság. Talán meglesz még a kávéházban, ha nem adták albérletbe… De pompás aktja lehetett annak a leánynak, aki az elébb befordult a mellékutcába. Úgy kikívánkozott a sok ruhából. Talán olyan szép, mint Annuskáé, pedig az már a legszebb… Különös, hogy még az ilyen szép nőkből is kiábrándul az ember… Pfuj, de rossz szag árad ki ebből a kanálisból. Holnap megmondom Schwarznak, hogy erről írasson vezércikket, ne mindig csak a Balkánról vagy olyanfajta haszontalanságról… Igen, Annuska aktja a legszebb, ehhez igazán értek. Sok aktot láttam már életemben. Élőt is, halottat is; akkor már, amikor orvosnövendék voltam… Talán kár volt otthagynom azt a pályát. Többet keresnék, mint a festéssel. De hívott a művészet, nevetséges, a művészet… Annuska aktját lefesteni a legnagyobb művészet volna… Még mindig úgy égeti a gyomromat az az utálatos konyak… Mégis méreg a művészembernek, ha a felesége nincs annyira művészlélek, hogy az aktját is odaáldozná… hogy is mondják… a művészet oltárára… Nem modell, ezt hajtogatja, hanem feleség… Hát valaha azt állítottam, hogy modell?... De gyönyörű az aktja, és ha lefesteném, az volna a legjobb képem, és igazán híres festő lehetne belőlem… Milyen jó dolga volt Böcklinnek. Azt úgy szerette a felesége, hogy más modellt még a közelébe sem engedett, inkább maga volt a modellje, mindenre, aktra is… Azt hiszem, Annuska igazán nem is szeret engem, sem engem, sem a művészetemet; mert különben legalább kicsit féltékeny volna a modelljeimre, és nagy festővé tenne a maga aktjával… De hát én szeretem-e még?... Hiszen lefesthetném emlékezetből is, de az bizony mégsem az igazi… Buziásba kellene írni prospektusért… vagy talán Pesten is megkapom az Idegenforgalminál… De szúr az az ostoba kelés a nyakamon… Na, most visszamehetek… Már túl vagyok a harminchetes számon… Negyvenöt… negyvenhárom… negyvenegy… Nincs aprópénzem… De van… Visszakaptam a kávéházban… Itt vagyok… Csak ne sokáig váratna a házmester…

Aztán már egyáltalán nem gondolkodott, csak élvezte az enyhe szédületet, amelybe a liftnek az ötödik emeletre való föltörekvése himbálta konyakködtől ellepett agyát. Gondolkodni csak akkor kezdett ismét, amikor benn volt már a hivalkodóan tágas műteremben, amelynek egyik szegletéből szemérmetlenül felcicomázott spanyolfalak ravaszkodásával hálószobát csináltak. Annuska aludt. „Hála Istennek” – gondolta a festő, de a másik pillanatban rosszallóan állapította meg, hogy a beteg asszony elfelejtette bedugaszolni az egyik orvosságos üveget. Bosszúsága azonban nem akadályozta meg abban, hogy gyorsan levetkőzzék, és hamarosan elaludjék.

Álmában lepeltelen modellek forgolódtak körülötte, akik türelmetlenül biztatták, hogy fesse le őket. Andor Ferenc válogatott is közülük, de egyet sem ítélt elég szépnek ahhoz, hogy vásznára terítse. Halk sírással felesége után kívánkozott, egy-egy pillanatra föl is villant előtte a jól ismert és annyira becézett alak, de utolérni sohasem tudta.

Az álom kábulatából hirtelen éles kiáltás verte föl az eszmélet ridegségébe. A kiáltás felesége torkából sivított feléje. A beteg nő fölült ágyában, még egyet kiáltott, de mire férje, aki háttal aludt az asszonynak, feléje fordult, már visszahanyatlott az ágyra. Andor Ferenc nem hiába töltött négy esztendőt az orvosi egyetemen, egy szemrebbenés alatt eleget látott. Annuska arca trónussá magasztosodott, amelyen szigorúan királykodott a halál fensége. A festő még bizonyos hagyományos kérdéseket intézett a mozdulatlan asszonyi testhez – szívdobogást kémlelt, és pulzust fürkészett -, bár, meghatottan nézve a megtörött szembe, már előre szomorúan bizonyos volt benne, hogy választ egyáltalában nem fog kapni. A kávéházban felhörpintett sok konyak már bizonyára felszívódott vérébe, de azért gondolatai ismét, mint rosszul lovagolt versenyparipák rohantak egymásnak:

-Annuska meghalt. Cseléd nincs, csak takarítónő, de az holnap reggelnél előbb nem jön. Kit küldjön az orvosért, vagy talán hagyja itt a halottat, és maga szaladjon a doktorhoz? De minek is szaladjon, amikor az orvosra már semmiféle szükség. Igaz, a buziási fürdőprospektus megrendelése is fölösleges, igazán egészen fölösleges már…

Aztán eszébe jutott, hogy néhány hete egy német lap vegyes apróhírei között valami amerikai csodaorvosról olvasott, aki a megállott szívet ismét meg tudja indítani. Talán mégis jó volna orvosért futni? De ezt a gondolatot rögtön elkergette, mert hiszen abban a német újságban azt is olvasta, hogy az ismét megindult szív csakis néhány percre éledt föl újra.

            -Jó teremtés volt Annuska – sóhajtotta, szinte könnyekig ellágyuló részvéttel.

Szeretni már rég nem szerette az asszonyt, bármennyire értékelte is a szépségét, de azért végig kellemes volt együtt élni vele. A szegény asszony sohasem követett el rosszat, legföljebb akkor, amikor makacsul tiltakozott az ellen. hogy páratlanul szép aktját legszentebb áldozatul kiszolgáltassa a férje művészetének. Kár volt, pótolhatatlan kár. De vajon már igazán, végképpen pótolhatatlan-e?

Andor most már tisztán, fegyelmezetten tudott gondolkozni. Szemében diadalmas fény gyulladt ki. Most még semmi sem pótolhatatlan. Amit az élet megtagadott tőle, íme, meg fogja adni a halál. Reggel már későn volna, de most még jókor van. Lefesti a halottat: a legbájosabb formákat, a legizgatóbb vonalakat megmenti a pusztulás elől. Nem szabad a legbűnösebb mulasztással elszalasztani az utolsó alkalmat, amely a legszebb aktot rábűvölheti a vászonra. A halott sem neheztelhet azért, hogy lényének leggyönyörűbb megtestesülését a művészet legnemesebb eszközeivel örökíti meg a művész-férj. Ez nem sértheti meg a halott emlékét, ez a leggyöngédebb és legszebb kegyelet:

            -Most, hogy meghaltál, halhatatlanná teszlek, és teveled magamat is – mondotta Andor szinte kiáltva, mintha attól tartott volna, hogy a halk szót nem érti meg a halott.

Az alkotás vágya lázba korbácsolta. Reggelig még néhány óra: untig elég idő arra, hogy friss impressziók vadságától párolgó mámoros vázlatot raboljon a vászonra. Kirohant a hálószobából, és oly gyorsan, mintha gyilkolásra vágyó hóhér járna a nyomában, mindent előkészített a festésre. Aztán visszatért a hálószobába, felkapta a halottat, és kivitte arra a hatalmas pamlagra, amely annyiszor pihentette a fáradt élőt. Egy pillanat alatt a modell toalettje be volt fejezve: a következő percben Annuska élettelen teste már mint alvó Vénusz fehérlett a pamlagot borító vérszínvirágos perzsaszőnyegen.

            -Halhatatlanok leszünk mind a ketten, Annuskám – bíztatta rikító patetikusan, de azért őszintén Andor a halottat. – Ugye nem haragszol, szegény, szemérmetes asszonykám?

Aztán eszeveszett sietséggel, szinte részegen belevetette magát a festésbe. Pár perc múlva azonban abbahagyta a munkát: mintha valami kelletlen szégyenkezés bujkált volna a halott nő arcán. Ez kissé megzavarta:

            -Ostoba képzelődés, de amikor mégiscsak úgy látom.

És mielőtt ismét kezébe vette volna az ecsetet, bájosan szeszélyes mintájú, finom csipkekendővel óvatosan letakarta Annuska arcát…

His buddies wanted him to stay. He was enjoying their mischievous company cracking naughty jokes, and yet he bade them goodbye surprisingly early, some time before midnight.

“Lately, the wife’s been feeling pretty ill”, he said with an almost shameful apology, “and I shouldn’t leave her alone for so long.”

At first, he thought he would fly back home in a brisk hansom cab, but then he made up his mind to walk with plebeian simplicity; the way home wasn’t that long or tiring anyway. At the café, it was so hot as if the barman had been given an extra tip for wasting all the coal in the world; he thought he would at least cool down a little in the street covered with a wondrous carpet of fresh snow.

On his way home, his thoughts, fairly confused and covered up in dressing gowns, bumped into each other and took curious shapes now and again. But Ferenc Andor was not the least bit surprised. He was, after all, an anti-alcoholic by nature: whenever he forced himself to gulp down a brandy or even two, strictly for the sake of his companions rather than in view of his own fiery exaltation, he was in such good spirits that his senses heightened into undisciplined, shaggy forms. Now that he was shuffling along the winding road back home mechanically as usual, he experienced that bizarre entanglement of intricate thoughts shaken up by the strength of the brandy.

“I shouldn’t have played cards this afternoon: I have lost a hundred and thirty-seven crowns. What is more, the art dealer won’t make a deposit until early next month. I should have borrowed two-hundred crowns from Vankó. Though that rogue would have extorted at least a few drawings from me, I would have offered them with pleasure. I would need a lot of money to get Annuska treated properly. Heart disease is not a cheap thing at all. The professor mentioned Nauheim, but Buziás wouldn’t be that costly at any rate. I might get the scholarship Birkás mentioned; I could then afford sending Annuska to Buziás… Oh my gosh, what a pretty woman in that loud canaille! Hey, tarry yet awhile so that I can take a closer look at you. Now she moved to that dirty, loathsome side street. It’s a pity I wasn’t able to make out her curves from her clothing. They must be splendid. And perfect nudes are so rare nowadays… Oh, my god, how I got off at Dercsényi’s yesterday… I would give five years from my- by all odds very short- life if it was me who had portrayed her… That model must have a perfect body. And yet, even the most beautiful face can cause you terrible disappointment when it comes to further details… Gosh, I should go and see Ehrenfeld tomorrow to take him in with that wretched fake Rubens. I know it is not a proper thing to take him in, but he himself is used to duping ten people per day at his bank…That pustule on the nape of my neck is aching terribly… It is on its proper way to filling into an abscess… If the doctor visits Annuska tomorrow, I will show it to him… Firtos, no, it was Bélteky who mentioned the latest issue of “Studio”. I should read that article in any case. I believe it’s utter nonsense, though. They may still have it at the café provided that it’s not being borrowed… What a splendid body that woman must have; the woman who has just turned around the corner… What a pleasure it would have been to get her out of all that garment… Her nude body might be as pretty as that of Annuska, but Annuska’s body is by all means the most fabulous… How strange that even such beautiful women make one disillusioned… Ugh, the canal stinks… Tomorrow, I will tell Schwarz to put this in the editorial instead of Balkan issues and such useless nonsense… Yes, Annuska’s nude is the most beautiful of all; it’s really my expertise… I have seen quite a number of nude bodies in my life. Living bodies, and dead bodies as well, when I used to be a medical student… Perhaps I shouldn’t have given it up… I would at least be able to make a living and would earn more than with painting. But art was calling me… art! how ridiculous… Painting Annuska’s nude body would be the most supreme art… How my stomach is still burning from that hateful brandy… An artist’s life is poisoned indeed by a wife without the artistic sense to sacrifice even her body… damn, what do they call it? … on the altar of art… She is not a model, but a wife, she keeps on saying… But why? Have I ever said that she was a model?... But her body is wonderful, and her nude would be my best painting of all, and I could become a famous and renowned artist… How lucky Böcklin was! His wife loved him so much that she wouldn’t even let any model approach him, she would rather be his model herself, even for a nude painting, for anything… I think Annuska doesn’t really love me; she loves neither me nor my art; otherwise, she would at least be a little bit jealous of my models, and would make me a great painter with her nude… And do I love her any more at all?... After all, I could paint her from memory, but that wouldn’t be the same. I should send a letter to Buziás requesting a brochure… or I may get it in Pest at the National Tourist Office… Ouch! how that stupid abscess is aching on my neck… Damn! I’ll have to turn back… I’ve already passed number thirty-seven… forty-five… forty-three… forty-one… I don’t have small change… but yes, I do… I got it back at the café… I’m here at last… If only the caretaker wouldn’t keep me waiting for so long…”

Then he wasn’t thinking any more, just enjoying that light dizziness in the lift swinging and elevating his brandy-misty brain heading stubbornly for the fifth floor. He only began to get back his senses when he found himself again in his conspicuously wide studio, in one corner of which stood shamelessly erect some cleverly decorated elegant dressing-screen, hiding a bedroom. Annuska was asleep. “Thank God”- murmured the painter, just to discover disapprovingly that his sick wife had forgotten to cork up one phial of medicine. Nevertheless, his annoyance didn’t prevent him from quickly undressing and soon falling asleep. He was dreaming of naked models weltering around him and impatiently begging him to portray them. Ferenc Andor was choosey indeed; not judging any of them luscious enough to spread on his sheet. With a soft cry he wanted his wife; the cherished and well-known silhouette flashed in front of him now and again, but he was never able to gain upon her.

Suddenly, he was roused by a startling shrill cry from the stupor of dreams into the harsh inclemency of consciousness. His wife was screaming to him. The sick woman sat up in bed, screamed once more, but by the time her husband facing the wall turned to her at last, she already leant weakly back again. Ferenc Andor’s four years at the Faculty of Medicine had not been for nothing, for he’s seen enough in one glance. Annuska’s face was now petrified and solemnly enthroned by the Angel of Death. The painter kept on querying the motionless female corpse - he was scrutinising heartbeat and palpating pulse - but, staring into the hazy look, he was already sad and certain that he would not get answers to his questions any more. Although, the good dose of brandy he gulped down at the café must already have been absorbed into his vessels, his thoughts - as if some unrestrained horses - were again racing against each other:

“Annuska is dead. There is no maid; and the charwoman wouldn’t come before tomorrow morning. Whom should he send for the doctor? Should he leave the dead woman alone and rush for the doctor himself? But why would he rush for the doctor at all? There is no need for a doctor any more. And it is no use ordering the brochure for the Spa of Buziás, it is no use at all any more…”

Then it suddenly sprang to mind that the week before, he had read, among the classified ads of some German newspaper, of an American specialist who could even restart a heart that stopped beating. Perhaps he had better run for a doctor. But again, he chased the thought away, since he had also read in that German newspaper that the heartbeat newly started had only been resuscitated for a few minutes.

“Annuska was a good creature”- he sighed with sympathy, tears almost filling his eyes.

However much he appreciated her beauty, he hadn’t been in love with her for a long time, but still it had been a pleasant thing living with her. Poor woman, she had never done anything wrong, except when she stubbornly objected to sacrificing her nude body of unpaired beauty on the altar of her husband’s art. It was a loss, an irreplaceable loss indeed.  But was it really irreplaceable? Andor was now able to think clearly and in a disciplined manner. A triumphant flame glared in his eyes. Nothing was irreplaceable yet. There it was; death would offer him what life had refused to give him. In the morning, it would already be too late, but now it was still in time. He was going to portray the dead; he would save from decay the most exquisite shapes and the most titillating curves. He must not miss, due to some guilty inadvertence, the very last opportunity to conjure the most beautiful nude on his sheet of canvas. Not even the dead spouse could resent her artist-husband for immortalizing the utmost beauty of her existence with the noblest tools of art. This won’t hurt the grace of the deceased in any way; this will be the most gentle and sublime gesture of piety:    

“Now that you are dead, I will immortalize you, and with you, I shall also live forever”, Andor cried out, as if he was afraid the corpse would not understand quiet words.

He was feverishly burning with the flame of creation. Still a few hours left until dawn: he will have ample opportunity to sketch his impassioned frenzy furtively filled with fresh impressions on the canvas. Rushing out of the bedroom, as if a hangman blood-thirsty with some fierce desire to kill had been chasing him, he got everything done for painting. Then he ran back to the bedroom, grabbed the dead body and took it out onto the large sofa, which used to give rest to the weary woman. The model’s toilette was done in the blink of an eye; and, in the next moment, Annuska’s pallid body lay flat and whitish as a slumbering Venus on the Persian carpet of vermilion flowers covering the old sofa.

“We shall both be immortal, my dear Annuska!”, Andor cried with pathos, but genuinely encouraging the dead woman, “I hope you don’t mind, my poor little modest wife, do you?”

Then he set to painting with frantic haste. Within a few minutes, he stopped working, though. It was as if some uneasy sensation of shame had overwhelmed the face of the dead spouse. It slightly distracted him:

“Silly delusions, nothing more. But it all seems so real.”

And before seizing his brush again, he carefully covered Annuska’s face with a charmingly fanciful piece of thin gauze…