Az elválók (Hungarian)
Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor, egész későn láttuk meg végre őket; két árnyékot dobtak maguk mögé, mintha két pallón mentek volna végig. Kiváltak és eltávolodva álltak minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony, de nekünk így is hunyorogni kellett, oly végleges lett lényük, vakító, gyűrűztete körül a levegőt, szinte mint rezgő antennák, de nem volt többé rajtuk annyi ésszerű sem, csak rozsda inkább, mint két földbe vágott pengén. S nem is fém volt, hanem szövet vagy föld fekete pajzsa, mit felénk tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt, a már elvállalt, szemközt támadót hárítsák el maguktól, nem, de hogy bennünket távoltartsanak, és inkább parázs-kockákra hulltak volna szét a fényben, semhogy megforduljanak. Így láttuk lényük földnél feketébb, de a földnél formálhatóbb, esendőbb, a kérdezetlen izmoknak keserves terhét határozott formákba fogva; s bár nem nyúlhattak semmihez, de két távol fa törzse lándzsaként leütve, mintha kezükbe foghatnák, úgy állott, mert nem volt már távolság, méretek. Mert nem volt távolság, csak őközötük. S jöt egy hullámnyi szél, közvetlen a füvek színe felett, mégegyszer összemosva őket, s bennük a csendben alvó hangok úgy riadtak fel, mint égő mezőn az állatok, és bukdácsoltak, mint a fű a szélben. Ahogyan ott az alkonyatban álltak, két árnyékpalló végén szemben az egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen hullámnyi széltől máris távoli külön partokra vetve, ott a végső órán, azt hittük, végre látjuk őket – mert nem láthattuk gödreit szemüknek, melyeken át már ők régóta, mint a homokórák, peregtek befelé. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://feherilles.blogspot.hu |
|
Rastanak (Serbian)
Licem prema svetlu su stajali, i tek tad, sasvim kasno smo ih konačno ugledali; dve duge senke bacivši iza sebe kao da su na brvnu gazili. Izdvojeno, odvajajući su stajali suočeni sa svetlošću. Suton je bio ali morali smo sklopiti oči postali su tako sjajni, konačni, poput drhtavih antena telima su zaparali zrak, ali ni traga razuma nije bilo u njima, tek nešo rđe, kao u zemlju zabodenim noževima. Nije metal, možda tkivo ili crni štit zemlje bio, što su prema nama držali – ne da bi se odbranili od već preuzete, preteće opasnosti, ne, nego da nas na udaljenosti drže i rađe bi se na komade žara raspali u svetlosti no što bi se okrenuli. Njihova lica bila su tamnija od zemlje ali od zemlje mekša i čežnjivija, dajući sasvim određene oblike tvrdom teretu neupitanih mišića; mada nisu mogli ništa dotaknuti, činilo se da bi mogli dohvatiti dva zabodena bodeža, dva udaljena stabla jer su iščezle dimenzije, daljine, mere. Jer udaljenosti je tek među njima bila. I došao je nalet vetra neposredno iznad razine trave, još jednom ih je spojio i tihi, usnuli glasovi su se kao krda na upaljenom ritu trgli u njima, i spoticali kao u vetru trava. Kako su tamo u sutonu na kraju dve izdužene senke protiv sunčevih zraka, od jednog naleta vetra odbačene na odvojene obale stajale, tamo, u zadnjem času verovali smo, ugledat ćemo ih – jer nismo im videli očne šupljine kroz koje su se već odavno kao peščani sat, iznutra trošili.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://feherilles.blogspot.hu |
|