Dante, Alighieri: Tre donne intorno
Tre donne intorno (Italian)Tre donne intorno al cor mi son venute, e seggonsi di fore; ché dentro siede Amore, lo quale è in segnoria de la mia vita. Tanto son belle e di tanta vertute, che ’l possente segnore, dico quel ch’è nel core, a pena del parlar di lor s’aita. Ciascuna per dolente e sbigottita, come persona discacciata e stanca, cui tutta gente manca a cui vertute né belta non vale. Tempo fu già nel quale, secondo il lor parlar, furon dilette; or sono a tutti in ira ed in non cale. Queste così solette venute son come a casa d’amico; ché sanno ben che dentro è quel ch’io dico. Dolesi l’una con parole molto, e ’n su la man si posa come succisa rosa: il nudo braccio, di dolor colonna, sente l’oraggio che cade dal volto; l’altra man tiene ascosa la faccia lagrimosa: discinta e scalza, e sol di sé par donna. Come Amor prima per la rotta gonna la vide in parte che il tacere è bello, egli, pietoso e fello, di lei e del dolor fece dimanda. "Oh di pochi vivanda", rispose in voce con sospiri mista, "nostra natura qui a te ci manda: io, che son la più trista, son suora a la tua madre, e son Drittura; povera, vedi, a panni ed a cintura". Poi che fatta si fu palese e conta, doglia e vergogna prese lo mio segnore, e chiese chi fosser l’altre due ch’eran con lei. E questa, ch’era sì di piacer pronta, tosto che lui intese, più nel dolor s’accese, dicendo: "A te non duol de li occhi miei?". Poi cominciò: "Sì come saper dei, di fonte nasce il Nilo picciol fiume quivi dove ’l gran lume toglie a la terra del vinco la fronda: sovra la vergin onda generai io costei che m’è da lato e che s’asciuga con la treccia bionda. Questo mio bel portato, mirando sé ne la chiara fontana, generò questa che m’è più lontana". Fenno i sospiri Amore un poco tardo; e poi con gli occhi molli, che prima furon folli, salutò le germane sconsolate. E poi che prese l’uno e l’altro dardo, disse: "Drizzate i colli: ecco l’armi ch’io volli; per non usar, vedete, son turbate. Larghezza e Temperanza e l’altre nate del nostro sangue mendicando vanno. Però, se questo è danno, piangano gli occhi e dolgasi la bocca de li uomini a cui tocca, che sono a’ raggi di cotal ciel giunti; non noi, che semo de l’etterna rocca: ché, se noi siamo or punti, noi pur saremo, e pur tornerà gente che questo dardo farà star lucente". E io, che ascolto nel parlar divino consolarsi e dolersi così alti dispersi, l’essilio che m’è dato, onor mi tegno: ché, se giudizio o forza di destino vuol pur che il mondo versi i bianchi fiori in persi, cader co’ buoni è pur di lode degno. E se non che de li occhi miei ’l bel segno per lontananza m’è tolto dal viso, che m’have in foco miso, lieve mi conterei ciò che m’è grave. Ma questo foco m’have già consumato sì l’ossa e la polpa, che Morte al petto m’ha posto la chiave. Onde, s’io ebbi colpa, più lune ha volto il sol poi che fu spenta, se colpa muore perché l’uom si penta. Canzone, a’ panni tuoi non ponga uom mano, per veder quel che bella donna chiude: bastin le parti nude; lo dolce pome a tutta gente niega, per cui ciascun man piega. Ma s’elli avvien che tu alcun mai truovi amico di virtù, ed e’ ti priega, fatti di color novi, poi li ti mostra; e ’l fior, ch’è bel di fori, fa disiar ne li amorosi cori. Canzone, uccella con le bianche penne; canzone, caccia con li neri veltri, che fuggir mi convenne, ma far mi poterian di pace dono. Però nol fan che non san quel che sono: camera di perdon savio uom non serra, ché ’l perdonare è bel vincer di guerra.
|
Szivem tornácán három nő jelent meg (Hungarian)Szivem tornácán három nő jelent meg, s megállt itt, mert belülre nagy Ámor települt le, Ő, életem dicső parancsolója. Erényük oly sok és úgy díszelegnek, hogy (ki szivembe ült be) amaz Úr is kerülve bátorkodik csak száját nyitni szóra. Arcukra kín, riadtság rajza róva, akár halálra-fáradt menekültnek, kit messze elkerülnek, és virtus, szépség nincs hasznára. Volt rég, volt egy idő, mikor még öröm járt – azt mondják – lábuk nyomában, ma gyűlölik őket csodálatosképp. Így hát nagy árvaságban érkeztek volt e jóbaráti házig, tudván tudták, hogy ő itt bent tanyázik. Panaszba kezd az egyik fogyhatatlan, s gyöngéd kezére dől le, mint rózsa, szél ha törte. Mezítlen karj a – fájdalmára támasz – nehéz sírástól ázik szakadatlan; a másik kéz a könnybe hullt arcot tartja födve, sarutlan és övetlen az egész nő. A tépett köntös résein benéző Ámor – olyat látván, mit rejtenem kell – részvét-felhőzte szemmel firtatja, hogy ki ő, s miért kesergett. „Ó, ki csak keveseknek vagy táplálója" – mondja Ez s nehányat sóhajt –, „rokonvérünk csalt erre minket: én, legbúsabb, anyádnak vagyok nővére, a nevem: Igazság, övem s ruhám szegényes és kopasz, ládd!" Midőn szólott, és ezt tudtunkra adta, fájdalmas szégyenében Uram még nagy-szerényen érdeklődött: a két másik vajon ki? S Ez – szinte mindig sírásra fakadva – még pusztítóbb tüzében a kínnak szólt eképpen: „Nem érzel fájdalmat, mert látsz zokogni?" S aztán: „Tudod: csöpp csermelyként bugyog ki forrásából a Nílus ott, hol oly vad a Nap, hogy mind lesorvad a fűzfalomb is lángjától aszottan. E csillogó habokban szültem meg földi Másom, Őt, ki itt áll, szárítja szőkéllő haját a Napban. S e bájos lény a kristály forráshabokba bámulván tükörként világrahozta ott messzebb a Törvényt." A sóhajoktól kissé késve Ámor könnyes, bár eleinte mohó szemmel tekintve reájuk, a két bús nővért köszönti. Majd, kapva mindkét dárdája után, szól: „Pillantsatok csak, íme, kedves fegyvereimre! Nem használom: a rozsda már elönti. Mérséklet, Nagylelkűség és a többi, vérünkből lett vér jár koldus-ruhában. S ha ez csapás magában, sirassa meg szeme, fájlalja szája annak, ki érzi, látja, hogy rá ily ég hatósugára tévedt, s ne mi, kiknek az örök menny hazája! Mert bántsanak ma minket, élünk tovább, s majd jönnek emberek, kik e fegyvert szikrázóvá fényesítik." S én – hallván, hogy az isteni szavakban vigaszt, jajt egybeszőttek ez égi üldözöttek –, száműzésem láttam kitűntetésnek. S ha rendelés, sors úgy dönt óhatatlan, hogy szénné perzselődnek a hó szirmok s letörnek, jók közt a pusztulás is csak dicséret. S ha szemem szép Célját a messziségek nem vették volna tőlem el – miatta égek most nem lohadva –, könnyebben tudnám elviselni terhem. De húsomig mar engem e tűz és csontomig s úgy, hogy kezében kulcsával a Halál jár már szivemben. S ha volt akármi vétkem: sokszor fordult meg már a hold azóta, s bánás a vétkek megbocsájtatója. Dal, emberkéz ne illesse ruhádat, hogy lássa, mit a szép nők rejtegetnek; nézze a nem fedettet! Az ért gyümölcsöt meg ne kapja senki, ha érte nyújt kezet ki. S ha mégis lesz itt-ott erényes ember, aki jóságod vágyik megszerezni, öltözz fel új szinekkel, s mutasd magad neki, s tedd, hogy e szemre pompás virágra vágyódjék szerelmet! Vadássz, Dalom, kinek fehér a szárnyad, vadássz, Dalom, fekete agarakkal, kik hajszoltak világnak, holott békét hozhatnának szivembe, de nem teszik –: néznek, mint idegenre. Ha bölcs, hát könnyen megbocsájt az ember, mert ez fölér egy harci győzelemmel.
|