Cabañero, Eladio: Az ember (Ocaso Magyar nyelven)

El hombre hacia el Ocaso es una hoguera

que el viento -el tiempo en crines extendidas-

arrastra a galopar lejos, sin bridas,

como un caballo oscuro, a la carrera.

Como una oculta nave timonera

repta sus aguas. No sabe qué heridas

le duelen más, qué muertes ni qué vidas,

sólo como una piedra de cantera.

Lleva un trozo de amor deshilachado

en los bolsillos, sueña el ciego anhelo

de encomendar a un hijo esta aventura.

A veces es un perro apaleado

que arrastra su dolor, pegado al suelo,

oliendo ya su propia sepultura.

Nyugat felé az ember olyan máglya,

amit a szél - idő lengő sörénye

hosszú vágtára ösztökél, s fut féke-

vesztve, sötét ló, várja versenypálya.

Mint titokzatosan kormányzott gálya

suhan vizén. Nem tudja, mily merények

fájnak leginkább, mily halál, mily élet.

Csak van, mint kő, amit kiad a bánya.

Hurcol egy darab szétszedett szerelmet

zsebében, és egy vágyálom bolondja:

fiára hagyni kalandját, mint atyja.

Néha olyan, akár egy bottal vert eb,

mely földön csúszva, fájdalmát vonszolja,

s már-már tulajdon sírját szagolgatja.